Luca kutya otthon a Családdal
Luca kutya otthon a családdal egész nap? De mégis hogyan?
Így történhetett meg tehát, hogy mióta a Családdal élek, hozzászoktam, hogy lényegében sosem vagyok egyedül. Persze, ez nem teljesen igaz, hiszen rendszeresen megy el a Családom nélkülem 1-1 éjszakára, amit nehezen viselek. Olyankor nem eszem, nem iszom, ki sem mozdulok a kutyaházamból. Mi lesz velem, amikor majd egyszer eljön az idő, hogy reggelente kiürül a ház és én egész nap egyedül leszek? Remélem azért még jó sokáig fog ez az idilli állapot tartani!
Megdolgoztam ám azért az ágyért!
Mint említettem, mindennapjaim többnyire punnyadással telnek a csodaszép ágyikómban, otthon a családdal! Apropó ágyikó! Eleinte a Család, de leginkább Apa, határozott elképzelése az volt, hogy egy kutya nem igazán való a lakásba, ezért lett a full-extrás házam, kint az udvaron. Azonban igen hamar rájöttek, hogy a valóság bizony más lesz. 🙂 Ugyanis ahelyett, hogy a csilivili házamban legyek, én inkább letáboroztam a teraszajtó elé (ami üvegből van, így beláttam a lakásba) és a létező legellenálhatatlanabb, leginkább könyörgő arcomat mutattam feléjük egész nap. 
Mondanom sem kell, hogy bevált! Hiszen mire beköszöntött az ősz, már bentről figyeltem a Család életét a vadiúj, csak nekem varrott szivecskés ágyikómban.
Miáltal én egy hiper- szenzitív, értelmes, empatikus (és szerény 🙂 ) kutya vagyok, azonnal alkalmazkodtam a benti szabályokhoz. Pontosan tudom, hová mehetek be és hová nem, nem rohangálok a lakásban, tisztán tartom, soha egyszer sem piszkítottam be. Tiszteletben tartom gazdáim igényeit, igyekszem minél kevesebb gondot okozni számukra. Mert mi, menhelyi kutyák már csak ilyen hálásak és alázatosak vagyunk!
Jajj, csak nehogy jöjjön egy repülő!
Említettem már, hogy érzékeny vagyok. Ez a tulajdonságom egyben a legjobb és legkellemetlenebb is. Jó, hiszen emiatt vagyok rendkívül szófogadó és alázatos. Ugyanakkor sokszor reszketek a semmitől is, ahogy mondani szokták. Félek, ha megy a repülő felettünk, félek a tűzijátéktól. Óriási trauma, ha valamiért nem mehetek be a lakásba (pl Anya takarít), sokszor magam sem tudom mitől félek. Sajnos ennyire mély nyomott hagyott bennem, hogy a kutya Anyukám, akivel egy kennelben voltunk a menhelyen, szörnyen bánt velem. Ez van, egy pszichológus biztosan vagyont keresne rajtam. Azért szerencsére annyira nem drámai a helyzet, viszont a történet úgy kerek, ha erről is őszintén írok! Itt egy cikk, ha szívesen olvasnál a félénk kutyákról többet: Félős kutya
Szóval az eltelt évek alatt teljesen összeszoktunk, a fejemben már csak egy halvány rossz emlék marad a menhelyi élet. Minden kutya megérdemli, hogy otthon legyen a családdal! El sem tudnám képzelni az életemet a családom nélkül, de úgy érzem ők sem nélkülem, gyakran hallom Anyától ezt a mondatot:
Soha nem lesz még egy ilyen hálás és alázatos kutya mint Luca, számunkra Ő a legtökéletesebb!